Текст објављен у новинама Маgyar szó, дана 18.-19. јануара 2008. године. , поводом помоћи председника Општине породици Каса у Надаљу
Öt gyereklány apa és félig anya nélkül - Mindig vannak segítõkész emberek - Látogatóban a nádalji Kasza családnál
Két éve, karácsony elõtt fordult a szenttamási polgármesterhez segítségért a nádalji Kasza Magdolna. Arra kérte a hivatalt, hogy juttassanak neki némi segélyt, hogy ajándékot vehessen az ünnepre lányainak. A férje ugyanis meghalt, öt gyermekével családi pótlékból, szociális segélybõl és alkalmi munkákból él. Ebbõl viszont nem futja ajándékra.
A polgármester, mint mondja, utánanézett a dolognak. Felhívta a nádalji helyi közösséget, és azok elmondták, hogy egy valóban rossz körülmények között élõ családról van szó, amelynek tényleg elkel a segítség.
- Ez az asszony elõször fordult hozzám, és ezért akartam ellenõrizni a helyzetet. Gyakran elõfordul, hogy hozzám fordulnak segítségért, némelyek rendszeresen megjelennek, de amikor azt mondom nekik, hogy rendben, gyertek holnap, lekaszáljátok az utak mentét, és én becsületesen megfizetem, másnap aztán egy sem jelentkezik. A szociális védelem nem községi hatáskör, ezért ilyen címen nem oszthatok pénzeket, de az elvégzett munkát kifizethetem. Magdolna nem ebbe a körbe tartozik, õ nem segélyt kért, csak alkalmi segítséget. Amikor ellátogattam a családhoz, meggyõzõdhettem róla, hogy tényleg nagyon rosszak a lakáskörülményeik, gyakorlatilag tarthatatlanok, mert a ház olyan állapotban van, hogy akár rájuk is dõlhet. Már akkor tudtuk azt is, hogy az asszony súlyos beteg, s egyszerûen cselekedni kell. Hivatkozhattam volna persze megint arra, hogy a szociális szféra nem az én hatásköröm, de az ember az ilyen esetek mellett nem mehet el szemrebbenés nélkül. Ezek az emberek nem a maguk hibájából kerültek ilyen helyzetbe, hanem a sorozatos tragikus körülmények következtében. A községben megbeszéltük a dolgokat, hogy ne mindig olyankor kapjunk észbe, amikor már késõ, segítsünk most mindjárt. Végül is úgy határoztam, hogy mivel - mint polgármesternek - jogom van a gázkitermelés utáni járadék 30 százalékának felhasználására, azt gondoltam, ez a pénz most ide kell legjobban, és határozatot hoztunk egy kisebb ház felépítésérõl - kezdi az eset ismertetését Branko Gajin polgármester.
Szívesen vállalja azt is, hogy elvisz Nádaljra, a Kasza családhoz, azt mondja, úgyis ideje, hogy megnézze a lányokat. Az anya állapota ugyanis idõközben rosszabbodott, az õsz óta több idõt tölt a kamenicai onkológián mint odahaza. A lányok tehát, mert öt, 6-17 éves lányról van szó, gyakorlatilag egyedül vannak, egyedül kell megszervezniük az életet. Amikor befordulunk a ház elé, nekem is azonnal az jut eszembe, hogy a vert falú épület valóban minden pillanatban összedõlhet. De szerencsére a lányok már nem ott laknak, hanem mögötte az új épületben, amely novemberben készült el.
- Az apa, mivel maga is kõmûves volt, nyilván látta, hogy a régi épület menthetetlen, és ki is öntötte az alapot egy új épülethez. Erre az alapra terveztettem egy valamivel több mint 50 négyzetméteres házat, és az õsz folyamán sikerült is befejezni. Van egy nagyobb konyha-nappali és két kisebb szoba, fürdõszoba és elõszoba. Az ünnepek alatt, amikor itt jártam, láttam, hogy izzadnak a falak, mert az õsszel nem száradtak ki, a másik gond meg, hogy a szobákban nem is fûtenek, csak kinyitják az ajtót. Ezért két kályhát vetettem a múlt héten a lányoknak - mondja a polgármester, s amikor bejutunk, ( mert csak a “kicsik” vannak otthon, a két idõsebb a piacon van bevásárláson, és zörögni kell keményen, hogy ajtót nyissanak) majd szétrobban a dühtõl. Az történt, mint általában a bürokráciában szokott: kályhát rendelt, kályhát kapott. Azzal senki sem törõdött, hogy kályhacsõ is kellett volna. Ott állt a két kályha, az egyiken még a fóliacsomagolás is rajta volt, de a szobákban, ahol a kisebbek alszanak, ugyancsak rideg volt az éghajlat.
A legkisebb Stefánia (õ most elsõs), Ivona (harmadikos), és a hatodikos Xenia fogadnak bennünket. Beengednek, mert a polgármestert szinte családtagként kezelik, sõt, mivel vele jöttem, a legkisebbtõl én is kapok egy puszit, aki azután szépen odatelepszik a polgármester ölébe, és nem is tágít mindaddig, amíg el nem indulunk. Xeniától megtudom, hogy édesanyja január 8-án ment vissza Kamenicára, az ünnepekre itt volt velük, és azt is mondja, hogy a szociális szolgálat segítségével 18-án meglátogathatják. Úgy látta, anyja jól volt, amikor idehaza volt, segítség nélkül beült a kocsiba, amikor jöttek érte, de aztán Kamenicán már segíteni kellett neki a kiszállásnál. Azt mondja, hamar elfáradt.
Amíg a két középiskolást, Bettinát és Szanellát várjuk, a polgármester elmeséli, hogy nemcsak a község, hanem más szervezetek is megmozdultak a lányok érdekében.
- Jólesõ érzés tudni, hogy mennyi jószándékú ember van környezetünkben. Mi felépítettük a házat, de be kellett rendezni, jelenkezett a Šipad vállalat, és alig sérült bútorokkal bebútorozta a lakást. Vettünk a lányoknak tüzelõt, a Vöröskereszt is szem elõtt tartja õket, és ami a legmeghatóbb, hogy vadidegen emberek jelentkeznek, s érdeklõdnek, mit adhatnak, miben segíthetnek. Nagyon jó tudni, hogy vannak ilyen emberek - mondja a polgármester, s még be sem fejezi, a „középsõ” szól, hogy visszaértek a „nagyok” a piacról.
Bettina és Szanella Temerinben járnak középiskolába. Betti a fiatalabb, õ fodrásznak tanul, Szanella az idõsebb, õ kereskedelmit fejez jövõre, de már az idén betölti a 18 életévét. Kérdem tõlük, mit vásároltak a piacon. (Szerb nyelven beszélgetünk. A polgármester még útközben figyelmeztetett, ne lepõdjek meg, a gyerekek nem beszélnek magyarul, Nádaljon nagyon kevés magyar él, s a lányok is szeb nyelvû iskolába jártak. Apjuk és anyjuk beszélte a nyelvet, de a lányokkal csak szerbül beszélgettek.) Gyümölcsöt vettek, mintegy magyarázatként azt mondja, a „kicsiknek”.
Nem lepõdtek meg a látogatáson, sõt, õk kértek elnézést, hogy egy kicsit szanaszét hevert minden, nem vártak vendégeket. Szanellát próbálom faggatni, hogy hogyan tudja megszervezni az életét öt gyerekkel, szülõk nélkül.
- Mindenki végzi a maga dolgát - mondja. - Eddig úgy volt, hogy mindig volt valaki itthon, most úgy látszik, mindannyian délelõtt fogunk járni iskolába. Megoldjuk valahogy. Aki elõbb ér haza, annak lesz egy kicsit több dolga.
-- Mibõl éltek?-- kérdezem.
- Családi pótlékból és szociális segélybõl. Az is fontos, hogy a község fizeti az útiköltséget nekem és Bettinának Temerinbe.
--Ki fõz?
- Nemrégiben a szociális központ elfogadta egy család ajánlását, és õk fõznek rendszeresen. De én is tudok néhány dolgot fõzni. A felügyelet sem fog hiányozni, mert Borka szomszédasszonyunk rendszeresen átnéz hozzánk, úgyhogy semmi baj nem történhet - mondja mosolyogva.
Csak amikor egy csoportba parancsolom õket a fényképezkedés kedvéért, veszem észre, hogy egész idõ alatt csak mosolygunk. Mintha nem is lenne semmi baj, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy öt kislánynak idõ elõtt fel kell nõnie, meg kell tanulnia gondoskodni egymásról. Búcsúzáskor Szanella férfiasan lekezel velem és a polgármesterrel, s én abban reménykedem, amit a polgármestertõl hallottam, vagyis, hogy az idén nagykorú lesz Szanella, s ha befejezi az iskolát, azonnal munkát talál majd neki, hogy legyen, aki felelõsséget tud vállalni a többiekért is.
- Ez az asszony elõször fordult hozzám, és ezért akartam ellenõrizni a helyzetet. Gyakran elõfordul, hogy hozzám fordulnak segítségért, némelyek rendszeresen megjelennek, de amikor azt mondom nekik, hogy rendben, gyertek holnap, lekaszáljátok az utak mentét, és én becsületesen megfizetem, másnap aztán egy sem jelentkezik. A szociális védelem nem községi hatáskör, ezért ilyen címen nem oszthatok pénzeket, de az elvégzett munkát kifizethetem. Magdolna nem ebbe a körbe tartozik, õ nem segélyt kért, csak alkalmi segítséget. Amikor ellátogattam a családhoz, meggyõzõdhettem róla, hogy tényleg nagyon rosszak a lakáskörülményeik, gyakorlatilag tarthatatlanok, mert a ház olyan állapotban van, hogy akár rájuk is dõlhet. Már akkor tudtuk azt is, hogy az asszony súlyos beteg, s egyszerûen cselekedni kell. Hivatkozhattam volna persze megint arra, hogy a szociális szféra nem az én hatásköröm, de az ember az ilyen esetek mellett nem mehet el szemrebbenés nélkül. Ezek az emberek nem a maguk hibájából kerültek ilyen helyzetbe, hanem a sorozatos tragikus körülmények következtében. A községben megbeszéltük a dolgokat, hogy ne mindig olyankor kapjunk észbe, amikor már késõ, segítsünk most mindjárt. Végül is úgy határoztam, hogy mivel - mint polgármesternek - jogom van a gázkitermelés utáni járadék 30 százalékának felhasználására, azt gondoltam, ez a pénz most ide kell legjobban, és határozatot hoztunk egy kisebb ház felépítésérõl - kezdi az eset ismertetését Branko Gajin polgármester.
Szívesen vállalja azt is, hogy elvisz Nádaljra, a Kasza családhoz, azt mondja, úgyis ideje, hogy megnézze a lányokat. Az anya állapota ugyanis idõközben rosszabbodott, az õsz óta több idõt tölt a kamenicai onkológián mint odahaza. A lányok tehát, mert öt, 6-17 éves lányról van szó, gyakorlatilag egyedül vannak, egyedül kell megszervezniük az életet. Amikor befordulunk a ház elé, nekem is azonnal az jut eszembe, hogy a vert falú épület valóban minden pillanatban összedõlhet. De szerencsére a lányok már nem ott laknak, hanem mögötte az új épületben, amely novemberben készült el.
- Az apa, mivel maga is kõmûves volt, nyilván látta, hogy a régi épület menthetetlen, és ki is öntötte az alapot egy új épülethez. Erre az alapra terveztettem egy valamivel több mint 50 négyzetméteres házat, és az õsz folyamán sikerült is befejezni. Van egy nagyobb konyha-nappali és két kisebb szoba, fürdõszoba és elõszoba. Az ünnepek alatt, amikor itt jártam, láttam, hogy izzadnak a falak, mert az õsszel nem száradtak ki, a másik gond meg, hogy a szobákban nem is fûtenek, csak kinyitják az ajtót. Ezért két kályhát vetettem a múlt héten a lányoknak - mondja a polgármester, s amikor bejutunk, ( mert csak a “kicsik” vannak otthon, a két idõsebb a piacon van bevásárláson, és zörögni kell keményen, hogy ajtót nyissanak) majd szétrobban a dühtõl. Az történt, mint általában a bürokráciában szokott: kályhát rendelt, kályhát kapott. Azzal senki sem törõdött, hogy kályhacsõ is kellett volna. Ott állt a két kályha, az egyiken még a fóliacsomagolás is rajta volt, de a szobákban, ahol a kisebbek alszanak, ugyancsak rideg volt az éghajlat.
A legkisebb Stefánia (õ most elsõs), Ivona (harmadikos), és a hatodikos Xenia fogadnak bennünket. Beengednek, mert a polgármestert szinte családtagként kezelik, sõt, mivel vele jöttem, a legkisebbtõl én is kapok egy puszit, aki azután szépen odatelepszik a polgármester ölébe, és nem is tágít mindaddig, amíg el nem indulunk. Xeniától megtudom, hogy édesanyja január 8-án ment vissza Kamenicára, az ünnepekre itt volt velük, és azt is mondja, hogy a szociális szolgálat segítségével 18-án meglátogathatják. Úgy látta, anyja jól volt, amikor idehaza volt, segítség nélkül beült a kocsiba, amikor jöttek érte, de aztán Kamenicán már segíteni kellett neki a kiszállásnál. Azt mondja, hamar elfáradt.
Amíg a két középiskolást, Bettinát és Szanellát várjuk, a polgármester elmeséli, hogy nemcsak a község, hanem más szervezetek is megmozdultak a lányok érdekében.
- Jólesõ érzés tudni, hogy mennyi jószándékú ember van környezetünkben. Mi felépítettük a házat, de be kellett rendezni, jelenkezett a Šipad vállalat, és alig sérült bútorokkal bebútorozta a lakást. Vettünk a lányoknak tüzelõt, a Vöröskereszt is szem elõtt tartja õket, és ami a legmeghatóbb, hogy vadidegen emberek jelentkeznek, s érdeklõdnek, mit adhatnak, miben segíthetnek. Nagyon jó tudni, hogy vannak ilyen emberek - mondja a polgármester, s még be sem fejezi, a „középsõ” szól, hogy visszaértek a „nagyok” a piacról.
Bettina és Szanella Temerinben járnak középiskolába. Betti a fiatalabb, õ fodrásznak tanul, Szanella az idõsebb, õ kereskedelmit fejez jövõre, de már az idén betölti a 18 életévét. Kérdem tõlük, mit vásároltak a piacon. (Szerb nyelven beszélgetünk. A polgármester még útközben figyelmeztetett, ne lepõdjek meg, a gyerekek nem beszélnek magyarul, Nádaljon nagyon kevés magyar él, s a lányok is szeb nyelvû iskolába jártak. Apjuk és anyjuk beszélte a nyelvet, de a lányokkal csak szerbül beszélgettek.) Gyümölcsöt vettek, mintegy magyarázatként azt mondja, a „kicsiknek”.
Nem lepõdtek meg a látogatáson, sõt, õk kértek elnézést, hogy egy kicsit szanaszét hevert minden, nem vártak vendégeket. Szanellát próbálom faggatni, hogy hogyan tudja megszervezni az életét öt gyerekkel, szülõk nélkül.
- Mindenki végzi a maga dolgát - mondja. - Eddig úgy volt, hogy mindig volt valaki itthon, most úgy látszik, mindannyian délelõtt fogunk járni iskolába. Megoldjuk valahogy. Aki elõbb ér haza, annak lesz egy kicsit több dolga.
-- Mibõl éltek?-- kérdezem.
- Családi pótlékból és szociális segélybõl. Az is fontos, hogy a község fizeti az útiköltséget nekem és Bettinának Temerinbe.
--Ki fõz?
- Nemrégiben a szociális központ elfogadta egy család ajánlását, és õk fõznek rendszeresen. De én is tudok néhány dolgot fõzni. A felügyelet sem fog hiányozni, mert Borka szomszédasszonyunk rendszeresen átnéz hozzánk, úgyhogy semmi baj nem történhet - mondja mosolyogva.
Csak amikor egy csoportba parancsolom õket a fényképezkedés kedvéért, veszem észre, hogy egész idõ alatt csak mosolygunk. Mintha nem is lenne semmi baj, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy öt kislánynak idõ elõtt fel kell nõnie, meg kell tanulnia gondoskodni egymásról. Búcsúzáskor Szanella férfiasan lekezel velem és a polgármesterrel, s én abban reménykedem, amit a polgármestertõl hallottam, vagyis, hogy az idén nagykorú lesz Szanella, s ha befejezi az iskolát, azonnal munkát talál majd neki, hogy legyen, aki felelõsséget tud vállalni a többiekért is.
Маgyar szó, дана 18.-19. јануара 2008. године.
PAPP Imre
PAPP Imre
Az öt kisnagylány és a családtagnak számító polgármester
Elöl a régi ház, mögötte pedig az õsszel befejezett új épület
A polgármester és a két kicsi, akik puszival várják jótevõjüket
